Olvasnivaló

Ne sírj mert vége lett. Mosolyogj mert megtörtén!

1. 1. fejezet

Történetünk főhőse egy 17 éves lány, Sophie. Hosszú fekete hajával, csillogó kék szemével és bájos arcával bárkit levenne a lábáról. Ő egy igen öntudatos, makacs, néha hisztis, de mégis szeretni való lány, aki élete legfontosabb dolgait akár az élete árán is megvédené. Sophie éjszakánként a párnára borulva régi idők letűnt csatáit éli át újra és újra, képzeletben a királyok korában él, és legnagyobb álma, hogy egyszer el is jusson oda. De mint tudjuk ez lehetetlen a XXI. században. Az a dolog, amit most el szeretnék mesélni, mégis hihetetlen, mesebeli és csodálatos, és készülj fel kedves olvasó, hogy egy hajmeresztő utazásra indulsz most!

Hűvös reggel köszöntött Portland-ra, az éjjel lehullott az első hó, köd van az utcákon és borongós az ég. Már a fákon is megjelentek az zúzmara jelei és az emberek is elővették legmelegebb kabátjukat. Reggel hét óra van, Sophie éppen a másik oldalára fordul az ágyban, mikor megszólal a telefon ébresztője.

- Ó, hogy az a…! – mondta, majd álmosan kinyomta a telefont. Ásított egyet és lassan kimászott az ágyból. Kinézett az ablakon és látva hogy odakint milyen zimankós az idő arra gondolt, hogy talán jobb lenne ma iskola helyett otthon maradni. Ki ment a konyhába, ahol az édesanyja várta.

- Jó reggelt! –mondta. – Mi a reggeli?

- Pirítós. Megfelel? – válaszolt Carol.

- Persze. – Sophie egy rövid pillantással felmérte édesanya reggeli hangulatát és látva anyja mosolygós arcát, egy nagy levegővételt követően előállt ötletével.

- Figyelj anyu! Mi lenne, ha ma nem mennék iskolába?

- Miért!? Beteg vagy kislányom? – kérdezte Carol felvont szemöldökkel.

- Nem, dehogy. Csupán olyan rossz az idő odakint és amúgy is fáradt vagyok, olyan jó lenne, ha ezt a napot elhalasztanám. Mit gondolsz?

Carol elmosolyodott, megértően rá nézett kislányára majd így szólt:

- Nagyon huncut vagy, de lásd, kivel van dolgod most az egyszer megengedem.

- Köszönöm anyu, köszönöm! – ujjongott Sophie, majd egy hála csókot nyomott anyja arcára.

- Na, de akkor irány a doki, és kérj igazolást!

- Máris indulok.

Sophie bekapott egy falat pirítóst, leemelte barna színű kabátját a fogasról, felvette csizmáját és elindult az orvosi rendelőbe. Amint kiért az utcára látta, hogy az emberek épp indulnak munkába, vagy iskolába. Széles vigyorra nyitotta a száját és közben arra gondolt, hogy egy óra múlva ő már otthon lesz a meleg lakásban. Sűrűn hullott a hó a szél is hideg volt, de gyors léptekkel igyekezett az orvoshoz és közben néha-néha tekintetét egy apró pillanatra lekötötték az égből alá hulló hatalmas hópelyhek. Csodálatosnak tartotta a téli utcát, amint lassan beteríti a hó. Szerette nézni ilyenkor az embereket amint mind azon igyekszik, hogy épségben eljusson úti céljához. Befordult a sarkon és megpillantotta a rendelőt. Lépteit még sietősebbre fogta és kezeit a hideg elől zsebre dugta. Amint benyitott a váró terembe, észre kellett vennie, hogy ma nem ő az egyetlen, aki nem akart iskolába menni. A váróterem tele volt. Rideg, koszos, szürke falai türelmetlenséggel töltötték el. Szétnézett, hogy van e valahol ülő hely. Tekintete megakadt az egyetlen szabad széken egy fiatal srác mellett. Sophie egy pillanatig habozott, majd oda ment és megkérdezte:

- Bocsánat, szabad ez a hely?

Persze. – mondta a srác.

A fiúnak világos barna focistásra nyírt haja volt, tündöklő kék szeme, széles vállai és hatalmas ajkai. Sophie érezte, hogy amint mellé ül, fülig vörösödik. Zavarában egyik lábát át tette a másikon majd megcserélte, szemeit próbálta nem a fiúra fordítani, de sehogy sem sikerült. Végül így szólt:

- Szia! Te miért vagy itt? Beteg vagy?

- Csak nem volt kedvem suliba menni, ennyi az egész. – válaszolta a fiú miközben szemeit végig Sophie-n tartotta és halványan mosolygott.

- Értem. Nekem sem volt kedvem. Én is ezért vagyok itt.

Jó egy óra múltával a rendelő ajtaja kinyílt. Egy öregedő, kedves arcú hölgy lépett ki rajta.

- Jake drágám, te következel!

A fiú felállt és besétált az ajtón. Sophie nagy szemekkel nézett a srác után. Jake egy röpke pillanatra hátra nézett miközben becsukta maga mögött az ajtót. Sophie szíve nagyot dobbant és a lélegzete is hevesebbé vált. Tetszett neki Jake és elhatározta: fog még beszélni vele.

Pár perc múlva az ajtó ismét kinyílt és egy kedves hang újra megszólalt:

- Sophie! Te következel!

Sophie érezte, hogy a lábai zsibbadni kezdenek, hogy valami, számára ismeretlen erő a székhez húzza. Végül minden bátorságát és erejét összeszedte, és felállt. Széles vigyor mögé próbálta rejteni zavarát, de erre a vigyorra az emberek csak még jobban felfigyeltek. Miközben az ajtó felé haladt szétnézett a körülötte ülő embereken és ez után hálát adott az égnek, hogy senkit nem ismer. Az emberek ugyanis feltűnően és zavartalanul bámulták. Végre az ajtóhoz ért. Lenyomta a kilincset majd belépett.

- Jó napot! – mondta, és ez alatt szemeivel Jake-et kereste. Pár másodperccel később Sophie szemei tágra nyíltak és a lélegzete is elállt. Jake épp a vizsgálat után öltözött fel, miközben Sophie vethetett egy kósza pillantást a fiú tökéletes felsőtestére.

- Sophie drágám, te miért jöttél? – szólt Dickens doktornő

Sophie-t mintha hideg vízzel öntötték volna le. Úgy hatottak rá a doktornő ébresztő szavai.

- ŐŐŐ! Fáj a torkom. – dadogta, miközben magának is beismerte, hogy borzasztóan hazudik.

- Értem. Úgy gondolom, hogy jobban teszed, ha ma otthon maradsz és pihensz! – mosolygott a doktornő.

Sophie bólogatott, de azt se tudta miről van szó, hiszen Jake épp távozni készült és ez minden figyelmét lekötötte.

- Köszönöm szépen! – mondta végül.

- Nincs mit Drágám, de elkérhetném az ellenőrződet, hogy igazolást is adhassak?!

- Oh, persze. Itt van. Elnézést! – érzete, hogy fülig vörösödik.

- Semmi baj. Tényleg nagyon helyes fiú.

Erre Sophie még jobban elvörösödött és gyors léptekkel elindult az ajtó felé. Csak most vette észre, hogy a vizsgáló falai barátságos világos narancsszínűek. Ezek a színek meglehetősen nagy eltérést mutattak a váróterem falaival szemben. A vizsgálóé valami fajta melegséget és biztonságot árasztott, pont úgy, mint Jake szemei. De volt valami azokban a szemekben, ami Sophie számára elbűvölő volt, valami megfoghatatlan, valami mágikus. Ekkor kilépett a rendelő ajtaján és a várótermen át elindult haza. Ahogy átbaktatott a várótermen, nagyot sóhajtott és titkon azt remélte, hogy Jake ott fog várni rá a bejáratnál. Mikor az ajtóhoz ért, egy pillanatra megállt.

- Kérlek Istenem, legyen kint! – suttogta nagyon halkan, majd kitárta a hatalmas tölgyfa ajtót. De a fiú nem volt sehol. Nem várta meg. Sophie arca már nem mosolygott és nem mutatott semmiféle vidámságot. Csalódott. Kezével lassan elengedte a kilincset, majd csüggedt léptekkel elindult hazafelé azon az úton amerről jött. A hó még mindig hullott, de már nem tudta csodálni az égből alá ereszkedő hófehér hó pelyheket. Ahogy sétált a járdán az emberek csak néhány furcsa teremtménynek tűntek abban a nagy csalódásban, amit most ő érzett. Figyelte amint néhány ember szitkozódva megy tovább az úton miközben a fejére pottyan egy nagy adag hókupac a járda melletti fákról. Úgy érezte, hogy senki nem tudná elképzelni azt az érzést, ami most benne tombol. Maga sem tudta, hogy miért érzi magát ennyire nyomorultul, hiszen csak egy fiú, akit most ismert meg és ugyan miért várta volna meg? Amint baktatott, meglátott egy hóesésben ölelkező szerelmes párt. Irigyelte őket. Szeretett volna ő is így ölelkezni valakivel, de sajnos nem volt kivel. Már nem tetszett neki a téli táj, ami még pár órával ezelőtt annyira elkápráztatta. Lassan haza ért. Meg állt a kapu előtt és nagyot sóhajtott. Aztán jéghideg kezével megfogta a még hidegebb kilincset, majd belépett a kapun. A lába hirtelen kicsúszott alóla, ő próbált megkapaszkodni a kapuban, de ekkor más késő volt. Súlyos puffanással a földre zuhant.

- Hogy a csuda vinnél el! – kiáltotta, miközben ellenőrizte, hogy nem esett e komolyabb baja. A feneke sajgott, a nadrágja teljesen átázott és a keze is fájt, de komoly sérülést nem tapasztalt. Feltápászkodott és lesöpörte a ruhájáról a havat. Sántikálva elindult a házba. Mikor belépett az ajtón, édesanyja fogadta nagyra nyílt szemekkel.

- Jézus Mária, Sophie! Mi történt veled? – kérdezte Carol rémülten, látva Sophie vizes ruháját.

- Semmi különös Anya, csak elcsúsztam a kapuban. De jól vagyok, tényleg.

- Gyere gyorsan! Öltözz át! Ha megfázol, akkor számíthatsz még egy pár nap iskolaszünetre.

- Oké, oké, megyek már, csak had vegyem le a kabátomat. – mondta Sophie, amint sántítva a fogashoz lépdelt. Levette a vizes kabátot, majd felakasztotta a fogasra. A kabátból csurgott a víz a sárga járólapra és Carol rögtön hozott is egy rongyot, amivel feltörölte a kicsöpögött vizet. Ezután Sophie levette a cipőjét is majd sajgó fenékkel elindult a szobája felé. Sajnos az az emeleten volt, így Sophienak több lépcsőt is meg kellett másznia.  Miután a szobájához ért, becsukta az ajtót és elkezdett átöltözni. A lakásban kellemes idő volt, Sophie mégis remegett a hidegtől. Fázott, hisz az egész nadrágja átázott. Miközben öltözködött, eszébe jutott Jake. A szíve újra nagyokat kezdett dobbanni és már alig fért meg a helyén. Arra gondolt, hogy ha ezt látta volna Jake akkor biztos nagyot nevetett volna rajta, így most Sophie még örült is annak, hogy Jake nem várta meg. Miután végzett az öltözéssel, leheveredett az ágyra és behunyta a szemét.

Hirtelen hidegség futott rajta végig és szemeit riadtan nyitotta ki. Jake arcát látta maga előtt álmában, de nem csak egyszerűen az arcát. Jake szemei tűzben forogtak és mintha a háttérben is minden égett volna. Sophie verítékezett rémületében. Mikor kinézett az ablakon, meglepődve vette tudomásul, hogy már besötétedett. Az utcai lámpák fénye beszivárgott az ablakon és Sophie jól látta, hogy odakint már megint nagy pelyhekben hull a hó. Lassan oda sétált az ablakhoz, bár a feneke még mindig fájt, kinézett az utcára és a látvány, ami elé tárult valahogy megnyugtatta. A lámpafénynél hulló hó képe gyönyörű volt és Sophie ámuldozva bámulta. Az óra már fél tízet mutatott így jobbnak látta, ha elteszi magát holnapra, hisz másnap már iskolába kell mennie.

Becsöngettek. Az iskolai csengő minden diákot arra utasított, hogy menjen a terme elé és várja türelemmel tanárát.  Sophie már rég a teremnél állt és vihogva beszélgetett Kellyvel. Kelly a barátnője volt és egyben az osztálytársa is. Gyönyörű vörös haja volt és barátságos arca.  Sophie minden titkát vele osztotta meg.

Már két hete hogy találkozott Sophie Jake-kel a rendelőben. Azóta nem látta őt, de az emléke még mindig élénken élt benne. Kellyvel is róla beszélgetett.

- Annyira szeretném még egyszer látni.

- Elhiszem, de ha nem keresed, akkor nem fogod.

- Tudom, de semmi mást nem tudok róla csak azt, hogy Jake-nek hívják.

- Ez igaz. Akkor meg szerintem az lenne a legjobb, ha elfelejtenéd, hisz nem valószínű, hogy összefuttok még, vagy ha mégis az sem biztos, hogy majd emlékszik rád. – mondta Kelly.

- De nem bírom kiverni a fejemből. Olyan furcsa volt a rendelőben. Volt benne valami, ami annyira megfogott, hogy nem bírom elfelejteni.

- Azért próbáld meg! – mosolygott Kelly

- Rendben. – válaszolt Sophie kelletlenül.

Ekkor oda lépett hozzájuk egy másik osztálytárs is, Liz. Liz magas és meglehetősen soványka lány volt, de ő is közel állt Sophie-hoz.

- Sziasztok!

- Szia! – válaszolta Sophie és Kelly kórusban.

Megjött Mrs. Norris, irány a töri óra! – mondta Liz vidáman.

A három lány besétált a terembe és leültek a helyükre.

Ahogy teltek a tanórák, Sophie minduntalan Jake-re gondolt. Újra és újra felidézte az arcát és maga elé képzelte a helyzetet miközben ismét látja őt. Az iskola folyosófalai lambériázva voltak és Sophie mindig jót nevetett a lambériákon felfedezett görcsök alakján. Most még ezek sem keltettek mosolyt az arcára hisz látni akarta Jake-et.

Mikor az utolsó óráról is kicsöngettek, a terem ajtókon hömpölyögni kezdett kifelé a diáktömeg. Sophie-ék is kisétáltak az ajtón.

- Te jó ég! Ma is annyi házit kaptunk, hogy elleszünk vele egész délután. Komolyan mondom, hogy Miss. Roche úgy gondolja, mintha nem lenne más óránk csak matek. – panaszkodott Liz.

- Ez van. Sajnos el kell fogadnunk. – válaszolt Kelly.

Sophie csöndesen, lehajtott fejjel sétált mellettünk és nem szólt bele a beszélgetésükbe, hisz egyáltalán nem érdekelte, hogy mennyi házi feladatot róttak rájuk. Felhúzta kabátján a cipzárt, majd zsebre dugta kezeit és kisétáltak a kapun.

- Akkor hétfőn találkozunk! – mondta Sophie barátnőinek.

- Igen, és remélem meg csináljátok a házikat! – válaszolta Kelly mosolyogva, közben mutató ujjával fenyegetően intett.

- Ja, persze. Sziasztok! – köszönt el Liz.

Sophie elindult hazafelé. Hideg szél fújt és csípte az arcát. Feltette hát a kapucniját és összehúzta magát. A járdákra ráfagyott a hó így mindenütt jég volt. Óvatosan kellett mennie, ha nem akart úgy járni, mint két héttel ezelőtt. Még mindig mosolygott mikor eszébe jutott szégyen teljes esése a kapuban.

Ekkor hirtelen lábai felmondták a szolgálatot és egész teste megmeredt. Jake jött vele szembe. Egy lépés sem tudott tovább előre menni. Szíve majd kiugrott a helyéről. Jake arca ugyanolyan volt mint mikor utoljára látta, ugyanolyan varázslatos. Ahogy közeledett az úton, Sophiet forróság öntötte el és érzete hogy nyomba összerogynak lábai. Alig volt képes talpon maradni. Óráknak tűnt, ahogy Jake közeledett felé és Sophie nem tudta, hogy mit csináljon. Végül Jake oda ért.

- Szia! – köszönt rá Sophie-ra.

Sophie hirtelen nem jutott szóhoz. Másodpercek kellettek mire magához tért a révületből.

- Őő, szia! – szólalt meg végül. Úgy érezte, mintha a lábai már nem a földön állnának, és lassan elrugaszkodik a talajtól. Körülötte mindenki csak sétált, de ahogy körül nézett nem látott egy ismerős arcot sem amiből erőt meríthetett volna.

- Mi ugye a dokinál találkoztunk? – mondta Jake. Sophie-nak elállt a lélegzete. Jake emlékszik rá.

- Igen. Sokan voltak előttünk és egyikünk sem akart iskolába menni.

- De úgy látom te ma voltál. – nevetett a fiú – Idejársz?

Ekkor Sophie már képtelen volt leplezni az örömét így széles vigyorral válaszolt:

- Igen. És te hova?

- Én még sehova – Jake arcán a lány valami különös dolgot vélt felfedezni. Olyan volt, mintha a srác érdeklődne iránta, sőt, teljesen szenvtelenül beszélgetett. A fiú külseje most is épp oly megnyerő volt és ugyan olyan varázslatos, mint a rendelőben. Sophie ismét zavarba ejtően elpirult, amit valószínű Jake is észrevett, hiszen így szólt:

- Valami baj van? Zavartnak tűnsz. – erre Sophie még jobban elvörösödött.

- Nem, dehogy. Csak nagyon hideg van és fázom. – hazudott a lány, de megint szembesülnie kellett az igazsággal, miszerint szörnyen füllent.

- Értem. Hát, akkor nem is tartalak fel tovább, menj csak haza. – mondta Jake. Sophie ezekre a szavakra kétségbe esett, hiszen még csak most találkoztak másodjára és máris el akar menni.

- Ne, várj! Nem sietek sehova és végűlis kibírok még egy kis fagyoskodást.

- Azt elhiszem. – nevetett Jake – De gondolom nem lenne jó, ha megfáznál, pláne miattam, és megint menned kellene igazolást kérni. Igazam van? Bár, ha jobban bele gondolok nem is volt olyan rossz az a délelőtt. – Sophie majd megőrült az izgalomtól, ami a mellkasában dobogott. Már a hangja is remegett, de semmiképpen nem akarta, hogy most Jake elmenjen, mert lehet, soha nem találkoznak többé.

- Végűlis igazad van és valóban jó volt az a délelőtt, úgy hogy ha csak annyi kell, hogy megfázzak hát szívesen vállalom. – mondta és maga is meglepődött nyíltságán.

- Nem kell ahhoz orvoshoz menni, hogy találkozzunk, hisz egy városban lakunk. – mondta Jake és ebbe a mondatába egy kicsit ő is belepirult. Sophie, látva Jake zavarát, magabiztosabb lett.

- Eddig sem találkoztunk, mert ha láttalak volna ezelőtt akkor arra biztosan emlékeznék.

- Lehet, hogy igazad van. De, ha mondjuk megadnád a telefonszámodat akkor tudnák beszélni sűrűbben is. Mit szólsz? – erre Sophie minden bátorságát elvesztette és remegni kezdett a lába. Nem tudta mit csináljon. Lehet tényleg az az egyetlen esély arra, hogy még lássa valaha, hogy megadja neki a telefonszámát.

- Rendben. De aztán remélem fel is hívsz!

- Abban biztos lehetsz. – válaszolta Jake miután Sophie meg adta neki a számát. Elköszöntek és mindketten elindultak eredeti úti céljuk felé.